Azt hiszem, a magyar rendszerváltásra is érvényes Alexis de Tocqueville megállapítása a francia forradalomról. Ahogy 1789 is csak kiteljesítette és szentesítette azt a folyamatot, ami már korábban elindult, úgy 1989 is több volt,   mint cezúra: állomás. A polgárosodás, a demokratizálódás, de ugyanakkor a pénzvilág globális hatalomátvételének is egy kicsi, de nem jelentéktelen állomása.

Most persze következhetne a kádári adminisztráció és a pénzpiacok közötti kapcsolat mind szorosabbá válásának elemzése. Ezt nálam szakavatottabbak  megtették és megteszik.  Ehelyett szabad legyen említeni két személyes élményt az akkori időkből.

Sosem felejtem el azt a délutánt, a nyolcvanas évek elején, amikor egy kamiontulajdonossal vetett össze a sors. Ő megkérdezte a velem lévő pedagógus barátomtól, hogy mennyi a havi fizetése. És a válasz hallatán csak annyit mondott: „öregem, én ennyiért be sem indítom a Scaniám motorját”.

A másik emlékem az, hogy a pénzügyesek és a nomenklaturisták már a hetvenes években felosztották a társadalmat produktívakra és improduktívakra. Még azt mondták: minden gazdagság forrása a munka, de volt már produktív munkaerő és volt nem produktív munkaerő. Az előbbiek közé tartoztak azok, akik munkája hasznos volt - szerintük - a társadalomnak. Ilyen volt a bányász, a "pénzügyes", a lángossütő és a párttitkár. Azután voltak az improduktívak, akiket a többieknek a hátukon kellett cipelniük. Ezek lettek volna a pedagógusok és az orvosok. Mint Saint-Simonnál a „herék”. Csak éppen a szocialista gondolat francia alapító atyja papokat, arisztokratákat, katonákat állított szembe vállalkozókkal, tudósokkal és művészekkel. Vagyis a régi rend embereit a megújulás, az újítás, a "teremtő rombolás" híveivel.

Saint-Simon példája bizonyítja: a baloldali gondolkodás és mozgalom történetében nem egyszer meghatározóvá váltak az egyenlőség-ellenes gondolatok. A korai 19. század egyes francia szocialistái szemében éppúgy, mint a késői Kádár-korban, a teljesítmény szerinti differenciálás volt a varázsszó. Van is ebben valami szükségszerű. Az  erősödő polgárság önbizalmából, haladás melletti kiállásából, elkötelezettségéből következik, hogy úgy gondolja: ő a "haladó" erő, ő a progresszió letéteményese. A többiek "maradiak".

Eddig rendjén is való a dolog, de óhatatlanul felmerül a kérdés, a "maradiak", a hagyomány- és értékőrzők, a testi és lelki egészség gondnokai haszontalanok-e, paraziták-e. Másodrendűnek kikiálthatók lehetnek-e azok az emberek, akik szerepe nem elsősorban az újításban, a produkcióban, hanem az újratermelésben, a reprodukcióban teljesedik ki. És igaza lett-e Saint Simonnak, aki azt mondta, vedd ki a "heréket" a társadalomból, és az nagyon jól meglesz nélkülük?  Való igaz, hogy - miként Tocqueville és Saint-Simon idejében a pap, az arisztokrata és a katona - a mai pedagógus és orvos (no és nem mellesleg a katona a pap és az arisztokrata  is, akiket nem sikerült a bolsevizmusnak kiirtania, talán nem véletlenül) mesterségénél fogva nem elsősorban újító és produktív, hanem az emberi életet és kultúrát védő, megőrző és reproduktív szerepet tölt be.  De vajon az újításnak, az innovációnak, a művészetnek, a progressziónak nem feltétele-e az emberi élet, a kultúra, az etika  megőrzése és reprodukciója? Megvan-e a művész (bármilyen avant-garde legyen is), a bankár és a meggymagos a pedagógus és az orvos nélkül? Más szóval: az értékek megőrzése és az értékőrzők nem azonos rangúak-e a megújítókkal? Dehogynem!

Mégis, a Ratkó-korszakban született medikusnak, pedagógusnak, bölcsésznek a hetvenes évektől a mai napig ennek a vérlázító negatív megkülönböztetésnek a jegyében telt az élete. (A munkások sorsa egy másik, nem kevésbé keserű történet!) A tanár kolonc a társadalom hátán, az orvos parazita. Az egészségügy, az oktatás, a kultúra  - maradékelven működik. Kiadási tétel a költségvetésben, amit le kell faragni. Addig, amíg ez nem történik meg, addig versenyképességi hátránnyal indulunk a nagy országversenyben, mondják a "pénzügyesek" szóvivői.

A pedagógusok pedig csak hátrálnak, hátrálnak és  hátrálnak. Nekik kell mentegetőzniük az iskolai erőszak elszabadulásáért, őket teszi felelőssé a társadalom a végzettséget igazoló bizonyítványok és diplomák elértéktelenedéséért. Olyasmiért, ami nem miattuk, hanem ellenükre következett be. Ráadásul a pedagógusból a politikusok gyakran a közharag levezetésére alkalmas bűnbakot kreálnak. Egyesek a 2002-es - régóta igen aktuális - 50 százalékos pedagógus béremelést gazdasági romlásunk legfőbb okának próbálják beállítani.

A pedagógustársadalom az elmúlt hét év "baloldali" kormányai reformőrületének legfőbb áldozata volt. Sorozatban sújtották a privatizációs mánia, az idióta menedzserszemlélet egymást követő hullámai. Tanárismerősöm rendszeresen reggel fél hétkor indul az iskolába, és késő este jár haza. Nincs munkaidő-korlát. Van viszont papírmunka, papírmunka és papírmunka. Saját szememmel láttam egyik reggel, amikor munkába indult, hogy mind a két keze tele volt csomagokkal. Ő viszi az iskolába a cédélejátszót, saját pénzéből fénymásol, neki kell vennie az írószert és most már a tankönyveket is. Miközben halomban állnak az iskolákban a drága pénzen vásárolt digitális táblák, csak éppen nincs hozzájuk szoftver, amivel működtetni lehetne őket. A zsúfolt tantermekről, a megszüntetett álláshelyekről már ne is beszéljünk!

És most ezen a helyzeten rontanak tovább a jövő évre tervezett újabb több tízmilliárdos megszorítások. Mindezt akkor, amikor a Bajnai-Oszkó kormány cinikus módon felhasználta a válságot arra, hogy újabb jelentős jövedelemátcsoportosítást hajtson végre a tehetősek és a pénzügyesek javára.

A pedagógusok és a PDSZ igen mérsékelten, már-már túlzott visszafogottsággal reagált, amikor november 7-én Országos Szülői Értekezleten, igen kulturált formában  tiltakozott az újabb megszorítások ellen. Ezt mi sem jellemzi jobban, mint hogy a tizenharmadik havi bér elvételét már fel sem panaszolták. Egyre inkább az az ember érzése, a pedagógusok önként vállalt szolgaságuk áldozatai.

Ennek az önként vállalt szolgaságnak egyik érdekes tünete, hogy a "pénzügyesek" időről időre beengednek soraik közé néhányat azok közül, akiket ők „parazitának” neveznek. Itt van például a Pedagógusok Szakszervezete, (PSZ) élén elnök asszonyukkal, Galló Istvánnéval. Ő volt az, aki az önként vállalt szolgaság  jegyében alig több, mint egy évvel ezelőtt, elnökké választása napján úgy nyilatkozott a pedagógusok nevében: a pedagógusok megértik az ország helyzetét és tudják, hogy jelentős elbocsátásokra kell felkészülniük. Ezt nehezen bár, de elfogadják, mivel ők hivatásszeretetből végzik a munkájukat és már akkor, amikor ezt a szakmát választották, tudták: nem számíthatnak arra, hogy valaha is meggazdagodnak a pedagógusbérből.

Mindez persze egyfelől igaz. Másfelől felmerül a kérdés, mondhat-e ilyet egy valódi szakszervezeti vezető? Nem állítja-e azonnal mellékvágányra a pedagógusokat a kormánnyal folytatott bértárgyalásokon? Képzeljük csak el, hogy mi lenne, ha kiállna mondjuk Erdei Tamás, a Bankszövetség elnöke a nagy nyilvánosság elé, és azt mondaná:  tudjuk, hogy nehéz helyzetben van az ország, ráadásul mi is felelősök vagyunk a válságért, meg mi nem is a pénzért dolgozunk, jöjjenek hát csak az elbocsátások, és nekünk nem kell az állami pénz.

Nem teszi, mert tudja, hogy mi a szakmájában dolgozó emberek érdeke, és azt követi De vajon tudja-e Galló Istvánné, és azt követi-e? Ő volt az első, aki fellépett a pedagógusok pihenőévének bevezetésével kapcsolatos javaslat ellen, mondván: az országnak nincs pénze erre. És ő volt az is, aki elutasította, hogy szakszervezete közös demonstráción vegyen  részt a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével (PDSZ) a pedagógustársadalmat érintő újabb megszorítások ellen. Amikor az Info Rádió Aréna című műsorában a riporter megkérdezte tőle, hogy miért maradnak távol a tüntetéstől, azt válaszolta: ők már korábban a tiltakozás egy másik formája mellett döntöttek. Ennyi a válasz? - kérdeztem magamban, amikor az adást hallgattam. Azért nem vesznek részt egy tüntetésen, mert korábban másként döntöttek? Hát nem lehet megváltoztatni azt a döntést, ha a közös érdek úgy kívánja?

Valami nem tiszta ezzel a magát az ország legnagyobb pedagógus szakszervezetének valló, és a Kerpen Gábor vezette PDSZ-t aktivizmusa miatt rendszeresen támadó szakszervezettel.  Sokan mondják, hogy napi politikájában és stratégiájában nem a pedagógusok, hanem a Magyar Szocialista Párt érdekeit követi. Az önmagában nem jelentene semmit, hogy a PSZ a kádári időkből fennmaradt rossz emlékű Szőllősiné-féle szakszervezet utódszervezete. Hiszen húsz év alatt akár meg is újulhatott volna. De az már gyanús, hogy állandóan Kerpenék fitymálásával van elfoglalva. No meg saját ereje fitogtatásával. A kádári időkből tudjuk: a nagy létszám nem feltétlenül a jó munka eredménye. Tulajdonítható a félelem légkörének is a munkahelyen. És éppen a legnagyobb szervezetek szoktak kártyavárszerűen, egyik pillanatról a másikra összeomlani.

Gallónéék ugyan váltig állítják, hogy nekik semmi közük a regnáló kormányhoz,

náluk szó sincs a szocialisták melletti elkötelezettségről. De az azért elgondolkodtató, túl a fent említett pedagógusellenes lépéseiken, a Bajnai-kormány támogatásán, hogy miért kötöttek Gallóné vezetésével olyan megállapodást Hiller István miniszterrel, melynek értelmében a megszüntetett 13. havi bér helyett a jövő évre járó (sokak által csak választási kortespénzként emlegetett) keresetkiegészítést éppen két részletben, januárban és márciusban fizetik ki a pedagógusoknak. Tehát véletlenül közvetlenül a választások előtt? Csak nem választási okok miatt? Csak nem azért, mert Gallóné szakszervezete cinkosságot vállalt ebben a választókat ismét kiskorúsító turpisságban is?

Nem világos tehát, hogy  Galló Istvánné kinek a szóvivője, a legnagyobb magyar pedagógus szakszervezet, a „hivatalos szakszervezet”, a PSZ kinek a szakszervezete. A pedagógusoké vagy a "pénzügyeseké"? Nem mindenki olyan fölényeskedő persze ebben a szakszervezetben sem, mint Gallóné. Vannak, akik elsősorban a pedagógusok érdekét nézik, és nem Bajnai Gordon mély zsebű barátaiét.  A PSZ miskolci tagszervezete a legfelsőbb vezetőség döntése ellenére részt vett, és képviselője fel is szólalt a PDSZ demonstrációján, a november 7-i Országos Szülői Értekezleten.

Hogy miként reagál erre a PSZ vezetése? Demokratikusan vagy sem? Nemsokára kiderül. Ha igen, akkor nemsokára Pedagógusok Szakszervezete nevében is ott szerepelhet a "demokratikus" szó. Nagy lépés lenne ez a szakszervezeti egység felé Magyarországon.

Olvasd a Kalapácsos Ember írásait.